2013. szeptember 16., hétfő

Huszonnegyedik fejezet...


Zora

  Ott álltam elhagyatottan. Egyedül. Az emberek csak úgy elsuhantak, vagy belém jöttek egy semminek éreztem magam. De nem tudtam őt itt hagyni. Valamelyik részem teljes egészében kötődik hozzá. Nem megy... Ekkor fedeztem fel az elsuhanó tömeg között egy alakot. Olyan ismerős volt. Ő! Legszívesebben oda rohantam volna hozzá és a nyakába ugrottam volna, de Nem tudtam. Egyszerűen legyökerezett a lábam. A szívem belülről majd kiszakadt a helyéről. Majd ekkor megindultam felé. Nem tudom, hogyan sikerült végül rá vennem magam, csak mentem át a tömegen. Láttam, hogy összerogyott. Elsírtam magam, de nem álltam mg. Amikor oda értem, meglepődve észleltem, hogy sír...

-Csak menjen tovább ne is törődjön velem, egy szörnyeteg vagyok...-mondta és hallatszott ahogy szipogott.
-Miért lennél az?-kérdeztem gyöngéden és láttam ahogy minden izma megfeszült. Majd lassan felemelkedett, bár fejét még mindig lefelé szegezte.-Nézz rám.-mondtam halkan. Ekkor felemelte a fejét és láttam, hogy sírt.-Nem vagy te szörnyeteg. Maximum egy kicsit.-mondtam és egy halvány mosoly futott át arcomon.
-Te? De hát... A gép elment és te meg... Szóval..ömm.-mondta teljes összezavarodással és izgalommal a hangjában, valamint egy kis mosollyal a sz arcán.
-Itt vagyok. Előtted.-mondtam és kifújtam a levegőmet.
-Miért nem mentél el?-kérdezte halkan.
-Mert nem tudtam. Egyszerűen nem ment. Ott álltam, volt még két perc indulásig, de nekem nem ment... Nem tudtalak itt hagyni.-mondtam és éreztem, ahogy a könnyeim végig gurulnak az arcomon.
-De miért akartál elmenni? Mit tettem?  Kérlek! Csak ezt mondd meg.-könyörgött és mélyen a szemembe nézett.
-Hallottam, amit mondtál Rocky. Azt, hogy idegesítelek és,hogy le akarsz rázni.-ahogy az emlékek fel töredeztek még jobban fájni kezdett mindenem de erőt vettem magamon és folytattam.-Szeretlek de ha te nem akkor miért maradjak itt?
-Mert azt nem én mondtam! Érted? Akit te hallottál az Rik volt...-mondta és hangján hallatszott a megkönnyebbülés. Abban a percben, szinte a föld alá kívántam magam. Annyira szégyelltem magam, hogy elfordítottam fejem és enm mertem ránézni. Szemeimből a könnyek kicsordultak, ahogy rájöttem mennyire hülye vagyok. Majdnem itt hagytam életem szerelmét , a srácot akit 12 éves korom óta várok. Az embert akit ha meg látok elmosolyodok... Hát tényleg ennyire hülye volnék. Ekkor éreztem ahogy arcomat hirtelen egy puha kéz simítja végig.
-Most nagyon utálsz?-kérdeztem és még mindig nem néztem rá.
-Mi? Hogy utállak-e?-kérdezte én meg össze rezzentem ahogy kiejtette ezt a mondatot a száján.-Dehogy is. Miért utálnálak, azért mert valamit félre értettél? Figyelj Zora annál jobban szeretlek, mint hogy ilyen butaságokon össze vesszek veled... Szeretlek.-ahogy ezt kimondta rögtön tudtam, hogy igazat mond. Felnéztem rá és a nyakába borultam. Szorítottam. Nem akartam elengedni. Jó volt újra beszívni az illatát és megölelni őt. Hiányzott  de még csak most jött a neheze. Be vallani neki mindent.
-Rocky... El kell neked valamit mondanom.-suttogtam, ahogy kicsit lazítottam az ölelésen.-Én... Ter... Terhes vagyok...-mondtam és eltoltam magamtól ahogy lehajtottam a fejem. 


Anna

  Amikor először elsötétült előttem a világ, nem tudtam, hogy hol vagyok. Csak úgy voltam, valahol a semmi közepén. Egyszer csak képek suhantak el előttem és néha lelassultak. Ott voltam én amikor még kisbaba koromban a nővéreim játszottak velem. Aztán szerte foszlott és újabb képek jöttek és mentek el előttem. Én meg csak álltam és bambán néztem rájuk. Emlékek mentek és emlékek jöttek. Sok volt. Láttam amikor megismertem a lányokat, amikor eltörtem a csuklóm, amikor a nyulam meghalt, az összes poénunkat hallottam. Közös nyaralások, ballagás, szalagavató és az értségi. Esti chat-ek arról, hogy  Ross felső teste milyen és ezernyi és még több emlék. Most akkor meghaltam? Ekkor az összes emlékem csak úgy egy szempillantás alatt eltűnt... Nem tudom, hogy hova, vagy, hogy miért csak úgy. Nem volt többé. Ez még sokáig így ment mikor meghallottam valamit. Egy hangot először még csak valami érthetetlen dolognak hallatszott. Ám ahogy tovább vártam egyre tisztább lett és a végén már kitudtam venni mi az, vagy inkább ki az. Ross volt az. Nekem beszélt. A hanghoz kép nem társult, de érezhető volt, hogy mindjárt sír. Azt mondta, hogy  ne menjek el, hogy szüksége van még rám. Hogy szeret és nem tudja, hogy fog-e még látni mosolyogni, vagy, hogy tudom-e azt mondani neki valaha, hogy "szeretlek"... Ahogy hallgattam ezeket egyszer csak mellkasom elkezdett szorítani, nem kaptam levegőt. Ross sírt mikor valami csipogó hang szólalt meg. Ordítottam. De nem hallotta. Küszködtem, nem adtam fel. Nem most nem mehet el. Nem haltam meg. Csak alszok nagyon mélyen... Már nem tudtam van-e esélyem még. Csak utoljára. Még egy kicsit összeszedtem magam és utolsó erőmmel megszólaltam.
-Ross!-suttogtam...

Riker

  Egy fekete autó állt meg előttem és Ryan feje formálódott ki belőle, ahogy lehúzta az ablakot. Éreztem ahogy April teste egyre hidegebb. A vér már alvadt és rászáradt a kezemre. Teste pedig élettelenül helyezkedett el karjaimban.

-Mit csináltál-kérdezte Ryan elhűlve.
-Semmit de nem most fogok magyarázkodni, mikor a barátnőm, mindjárt meghal. A kérdés az meg tudod gyógyítani.-kérdezte  hadarva és féltem a választól. Láttam, hogy Ryan szája össze szűkült és behunyta szemét.
-Üljetek be.-mondta és kifújta a levegőt. Amikor lassan beszálltam gondosan ügyelve arra, hogy Aprilnek ne legyen semmi baja.

  Ryan hihetetlen gyorsan vezetett. Minden percre szükségünk volt. Nem vagyok orvos, vagy sebész, de azt azért tudtam, hogy April esélye a túl éléshez 1 a millióhoz. Féltem kimondhatatlanul. Csak is magamat hibáztattam. Mert ha én  nem megyek el arra a vacsorára Diana nem érti félre és így talán ma Apr ott állhatna mellettem a koncerten. De nem most itt fekszik tulajdon képen halottan. Ekkor Ryan egy hatalmasat fékezett és a kocsi hirtelen megállt. Ryan intett, hogy menjek. Amikor kiszálltam a kocsiból, rögtön tudtam hol voltunk. Ryan magán rendelőjénél. Ahogy végig mentünk a csendes folyosón. A karom libabőrös lett. Egy fehér ajtó előtt álltunk meg és Ryan ekkor át vette barátnőmet majd intett nekem, hogy üljek le. 

  Már nem tudom mióta vártam ott... Csak ültem ott és le voltam sokkolva. Az életéért küzdöttek... Nem akartam elhinni, hogy ilyen balfék volnék. Megölettem a saját barátnőmet. Miért? Csak azt nem értem Diana miért tette ezt. Mit ártott neki April? Mert, ha én voltam a baja akkor miért nem engem gyilkolászott le? Áhhh!! Teljesen össze voltam zavarodva, már azt hittem soha nem lesz vége mikor Ryan jött ki fehér köpenyben.

-Túl éli.-mondta higgadtan. Nem tudom elmondani mennyire boldog voltam. Nem fog meghalni.-De hihetetlen nagy mázlid van ugye tudod.-bólintottam és a szám egy hihetetlen nagy mosolyra görbült.-Ja, amúgy bemehetsz hozzá. És még valami, gratulálok a babához!-mondta azzal eltűnt a folyosón.


4 megjegyzés:

  1. :OOOO a karácsonyt nem vártam ennyire mint ezt a részt!! Ami megmaradt a legjobban bennem baba???? vagyis babák!!!?? :DD atya világ mi lesz még itt? nagyon jó kis részt rittyentettél össze! :) Ügyes vagy nagyon tetszik ahogy írsz!! Remélem minél hamarabb hozod az új részt mert kíváncsi vagyok a srácok reakciójára mikor megtudták, hogy gyerekük lesz!! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök hogy tetszet és megpróbálom gyorsabban hozni a kövi részt mert be kell hogy valljam már én is várom a reakciójukat xDDD Nóri xxx

      #R5Family

      Törlés
  2. Hűha, ez aztán a rész! Kicsit sokkolt :D Huhhúú már nagyon kíváncsi vagyok a kövire,, siess! Ügyes vagy! :) #R5family

    VálaszTörlés
  3. Nem tudok feliratkozni a blogra. Vagy bénázok, vagy nincs kint az opció. Pedig szinte függővé váltam. Mi lesz, ha lemaradok a folytatásról?

    VálaszTörlés