Búcsúzó

  Nos... Egyszer mindennek vége van, szokás ezt mondani, nem? Hát akkor most gyűljetek körém drágáim! mesélek nektek!
  Hogy hol kezdem? talán a legelején. Szóval, minden egy unalmas matek órán kezdődött, mikor is Nóri -szokás szerint- nem értett semmit! Ekkor ennek a kicsi lánynak elkezdett forogni az agya, de közel sem a matek példákon járt az esze, hanem egy történeten dolgozott. Egy történeten, amit nem sokkal később blogba "rendezett". Szóval, írtam, írtam ezt a kis történetet, és eleinte senki nm olvasta leszámítva a legjobb barátaimat. És akkor most jönnek a köszönetet mondok részek xDD.
  Először nagyon hálás vagyok három legkedvesebb olvasómnak Klaunak,Mercinek és Hannának... Lányok, az a nagy igazság, hogy a vége fele, már csak ti éltettettek. Bizony, ugyanis, ha ti nem vagytok, már rég abba hagytam volna ezt a történetet. 
Valamint a többi olvasónak akik komiztak és rá néztek a blogomra minden megtekintést és komit örömmel olvastam, és köszönöm a sok biztatást.
Aztán lenne itt három lány. Az a három lány akik azt is elmondták ha szar a rész, és azt is, ha nagyon jó. Az a három lány akit már szinte nyugodtan hívhatok testvéreimnek, hiszen majd' hogy nem azok. Szóval köszönöm Vaj, Luj, és Nii azt, hogy mindig mellettem voltatok, bármennyire is utáltam már folytatni.
  És igen emberek jól hallottátok, volt egy pont amikor azt mondtam, hogy "Hagyjuk ezt az egészet!". De nem hagytam és, rájöttem, hogy boldog vagyok, hogy befejeztem. Jól esik kimondani, hogy van egy befejezett blogom, hisz ő már szinte a gyerekem. És az összes szereplő picit a szívemhez nőtt. Ha majd egyszer egy igazi könyvet írok, vissza emlékezek arra, hogy honnan kezdtem és ha valki meg kérdezi, hogy "Feladtad?" én majd csak büszkén azt felelem, hogy.: No...Never...Ever!


  És a jövőt nézve mi vár rám/ránk? Hát egy percig ne higgyétek, az, hogy abba hagyom az írást! Dehogyis!!! Augusztus végén egy új bloggal jelentkezek, majd amit már nagyon várok, hogy megoszthassak veletek, és ki tudja majd még mit hoz a jövő nem?



  De addig is, én léptem, élvezzétek a nyarat és remélem augusztusban, újra találkozunk ;) 

Köszönök mindent!

Nóri xxx

Epilógus - 2014. Augusztus 22.

Zora

(hallgasd ezt)

  -Szóval ez lenne a mi kis történetünk.-mondtam, és végig néztem a vendégeken.-Hallhatták, hogy miként szeretett egymásba ez a néhány fiatal, és, hogyan rontottak el sok mindent. Tudják sokáig gondolkodtam azon, hogy mit is kéne egy esküvői beszéd/köszöntő végére mondani. Magyarázzam el, hogy Brook és Ry miért mentek szét, vagy azt, hogy mi lett volna ha April és Riker életébe se James, se Diana nem jelent volna meg? De gondolom arra is kíváncsiak, hogy Anna és Ross honnan ismerték már egymást, vagy arra, hogy jómagam miért döntöttem úgy, hogy LA-be költözök. Nos ezekre a kérdésekre sokféle válasz megadható. Lehet jó, lehet rossz. De minden esetre két dolog biztos. Az egyik, hogy a fiúk valószínűleg már elfelejtették, hogy nekik is van lakásuk, a másik pedig az, hogy most bebizonyosodott, az amit már mindenki sejtett. Hogy mi egy család vagyunk.-fejeztem ekkor be és a közönség ekkor már állva tapsolt. Voltak olyanok akik sírtak, de olyanok is akik csak mosolyogva csak bólogattak, valószínűleg azt gondolva, hogy "Hát igen, egyszer én is voltam fiatal...". Meghajoltam majd felemeltem a poharam, és tekintetemmel megkerestem az asztal társaságunkat és végig néztem rajtuk. Riker mellett egy kis etetőszékben ült a picurka Elizabeth. A babának barna haja és hatalmas nagy barna szemei voltak, pont, mint az anyukájának. A kislány mellett, szintén etető székben ült a grimaszoló kisfiam, Reef és a szinten hasonló agyi kapacitással rendelkező, grimaszoló férjem Rocky. Mellettük Annabeth kezén egy jegygyűrűvel és Ross ült. Aztan ott volt még Ryland és Brook, akik szakításuk ellenére egész jó barátok lettek. És ekkor tekintetem találkozott egy vörös hajú ismerős alakkal. April szeme csillogott tudtam, hogy sírt és azt is tudtam, hogy ezt úgy se vallaná be. Ekkor hamiskás mosollyal rám nézett és felemelte azt a kezét amelyiken a gyűrű volt, fejét meg lassan ingatta. Ismertem őt tudtam mit gondol.: "Csak egy papír az egész, nem értelek titeket". Én pedig csak mosolyogtam, és mosolyogtam.

-Az ifjú párra!-mondtam és a vendégek, kántálták utánam.

-Az ifjú párra.

  Amikor vissza értem az asztalunkhoz, mindenki megtapsolt és Rockytól kaptam egy puszit a fejemre.

-Akkor, most vége?-kérdezte ekkor hirtelen Brook.

-Felnőttünk.-mondta ekkor Ryland.

-Csak a magad nevében beszélj.-mondtam neki nevetgélve és a bagettekkel kardozó Rossra és Rockyra mutattam.

-Tudjátok fura lesz.-mondta ekkor Anna és erre a két fiú is abba hagyta a bohóckodást.

-Nekem mondod? Feleség vagyok!-mosolyogta April.

-Nem ezt most komolyan mondom. Fura lesz nem arra haza menni, higy valaki épp a kanapén nyalja falja egymást, vagy arra, hogy senki sem sír vagy nevet.

-Fura lesz az, hogy senki sem lesz aki ugrálva fangörlingel egy Tv műsor után.-csatlakozott Ross.

-Meg az, hogy lesz egy külön fürdőnk és nem kell osztozkodni.-mondta Riker.

-És az, hogy 17 évesek helyett, most kisbabákra kell oda figyelnem.-tette hozzá April.

-Vagy az, hogy végre normális francia ágyon alszunk.-röhögött Rocky.

-De talán még se lesz annyira fura. Hisz az emberek mindig változnak, egy idő után ebbe is belejövünk majd.-mondtam és kicsit könnyeimmel küszködtem .

-Édes istenem a szülés után minden nő bölcs lesz?-kérdezte Rocky mire mindenki elrögte magát én pedig megcsókoltam őt.

-De egyet ígérjetek meg.-kezde Brook.-Hogy bármikor jöhetek hozzátok ha baj van.-mondta majd betette a kezét középre.

-És segítetek, ha csaj problémám van!-rakta be kezét Ryland is.

-Meg azt, hogy ha elegem lesz Rikből mehetek hozzátok kést dobálni.-mondta April és kezét ő is berakta.

-De akkor azt is igérjétek meg, hogy nem hagyjátok, hogy a kutya ólba kössek ki esténként.-kontrázott Rik és ő is úgy cselekedett, mint a többi.

-Ígérjétek meg, hogy sose hagyjátok, hogy a média közénk álljon.-mondta Ross és ő is betette kezét.

-És, ha kórházba kerülök, akkor hoztok fagyit!-csatlakozott Ann is.
-Meg azt, hogyha Zora random sírni kezd, akkor segítetek kitalálni a baja.-mondta nevetve Rocky és ő is be tette kezét.
-És végül azt, hogy soha sem felejtjük egymást!-mondtam majd én is betettem kezem.

-Ígérjük!-hangzott el a válasz és így is lett.

Harmincadik fejezet... - Utolsó fejezet...

Riker

  Sokszor eljátszadoztam a gondolattal, hogy egyszer én is apuka leszek... Fura volt belegondolni. És most, tessék. Itt állok April mellet és nézem ahogy szenved. Mármint...Próbál életet lehelni, a gyermekünk be. Na jó, nekem ez nem megy. Nem megy. Egyszerűen nem. Még nem állok készen rá! Még csak, még csak...én, én... felnőtt vagyok. Éreztem ahogy egyre kényelmetlenebb lesz az ácsorgás, és a gyomromban lévő hatalmas gombóc, elkezd nőni. Nem bírtam tovább. El kellett onnan mennem. Ahogy kitéptem az ajtót, és kétségbe esetten elkezdtem rohanni a folyosón. Miközben futottam, hallottam, ahogy April utánam kiált, de semmit nem értettem belőle, vagy csak nem akartam. Ekkor megláttam egy erkélyt és utamat az irányába vettem. Mikor kiléptem az üveg ajtón, a kinti Los Angeles-i fülledt, esti levegő arcomba csapott, és kellett pár perc még rendesen tudtam levegőt venni. A város fényei mint, megannyi szentjánosbogár úgy cikáztak és én csak bámulta, bámultam, el a messzeségbe. Rettegtem vissza menni. Tudtam, hogy April ugyan annyira, vagy még jobban fél, de egyszerűen nem tudtam rávenni magamat, arra, hogy bemenjek hozzá. Nem, csak egyszerűen nem. Eszembe jutott a nap amikor először találkoztunk.
  Már akkor beleestem mikor rám nézett, még most is teljesen emlékszem az összes mozdulatára, és szavára. Ekkor arcomon éreztem, hogy egy könnycsepp gurul le és kinyílik az ajtó mögöttem.

-Fiam?-kérdezte egy mély rekedtes hang.
-Apa...-öleltem meg őt zokogva.-Apa...
-Mi a baj? Mi történt?-kérdezte tőlem ijedten.
-Félek.-mondtam neki olyan halkan, hogy csak ő hallja. (Nem mintha bárki más hallhatta volna..) Ő pedig csak ölelt és nem szólt.
-Ugyan már Rik... Mitől?-kérdezte értetlenül, pedig tudtam, hogy nagyon is tisztában van vele, hogy mit érzek.

-NE CSINÁLD EZT!-ordítottam rá.-PONTOSAN JÓL TUDOD , HOGY MIT ÉRZEK! MIT AKARSZ HALLANI?-néztem rá elkeseredetten és összetörve.-Mit? Azt, hogy félek, vagy azt, hogy fogalmam sincs mit tegyek, azt, hogy tehetetlen vagyok?

-Riker, nyugi, csi-próbált volna lecsillapítani, de én közbe vágtam.

-NEM! Most meghallgatsz!-szóltam kegyetlenül, amitől természetesen azonnal lelkiismeret furdalásom lett és még el is szégyelltem magam, de úgy éreztem, ezt most tudnia kell.-Apa... Egész kicseszett életembe irányíthattam és felügyelhettem a testvéreimet. Hogy miért? Miért én vagyok a a legnagyobb, a legnagyobb testvérnek, mindig ott kell lenni és példát kell mutatni. El kell neki viselni, hogy valaki mindig a nyakán lesz, bárhova is akarna menni a haverjaival. Neki felelősséget kel mutatnia, és azt, hogy nem szabad feladni. De minden nagy testvér egyszer megtörik, mert lehet valaki akárhány éves és rendelkezhet bármennyire szar családi háttérrel is, az emberek mindig törékenyek. És én eddig bírtam, tudom, hogy ott kellene lennem April mellett, azt is tudom, hogy hibát követek el, ha most rögtön nem megyek vissza, és igen sok csalódást okoztam már Aprnek, de nem... tudok, vissza menni.-fejeztem be monológom és éreztem ahogy megint összetörök. Ekkor vettem egy nagy lélegzetet és oda léptem a terasz párkányára.-RIKER ANTHONY LYNCH, FÉL!-kiáltottam ki a nagy világba, majd vissza léptem.-Tessék. Most már tudsz mindent.-mondtam apámnak és kérdőn néztem rá.

-Ide figyelj, pontosan jól tudom mit érzel igazad van, de tudod mit mondok neked most? Azt, hogy végig néztem 5 csodaszép gyereket felnőni, és mindegyiknél ugyan az az érzés volt benne Mi van ha... Mi van ha elrontom, vagy nem leszek jó apuka-mondta de közbe szóltam.
_Ne mondj ilyeneket, nálad jobb apát el sem tudtam, volna képzelni!-mondtam, és halványan rámosolyodtam.
-Látod ezt Rik?-kérdezte.-Pontosan ezért éri meg.-mondta majd egy mosoly közepette, megpuszilt és elment.

  És abban a percben megértettem. Megértettem mindent, amit  mondott, és már tudtam mit kell csinálnom.

Zora

  Amikor kinyitottam a szemem, azt hittem meghaltam. Két fejet láttam, akik felém hajoltak, és igen közelről vizsgálgattak. Majd egy kis idő után, egy gyermek sírását és hangokat hallottam."Miss. Leeson? Ébren van már?" "Valaki, megszeretné önt ismerni." Az utolsó mondatot már tisztán hallottam, és ekkor a két fej eltűnt és megpillantottam, egy aprócska kis teremtést. Kék pokrócba volt csavarva kis teste, és nagyon sírt. Az egyik nővér, óvatosan oda nyújtotta, és szinte ösztönből, nyúltam érte, hogy elvegyem. Kis teste épen bele fért vékony karjaimban, és amikor megfogtam a baba abba hagyta a sírást és kis szemét lassan kinyitva rám nézett. Amikor bele néztem azokba az apró kis gyöngy szemekbe, elvesztem. Egyszerűen leírhatatlan, hogy  mit érzetem akkor. Szemeimbe, éreztem ahogy könnyek szöknek, amint a kisfiam elmosolyodott.Rám mosolygott. Ekkor nyílt az ajtó és, ahogy az orvosok ki, Rocky úgy jött be.Mikor meglátott minket, szemei elkerekedtek, a kis jövevény láttán, majd széles mosolyra húzódott szája.

-Azt hittem, hogy...-mondta de nem engedtem neki befejezni a mondatot.
-Tudom, én is.-mondtam, és a hangom szokatlanul halk volt. De mire észbe kaptam már Rocky ajkait érezhettem a számon. A csókja gyengéd volt, és mérhetetlenül boldog lettem. Ekkor jöttem rá mennyire hiányzott.Mikor szét váltunk kopogtak és nyílt ajtó. Négy ismerős alak jött be, és annyira meglepődtem, hogy a gyerkőc majdnem kiesett a, 
kezemből. Gratulálok Zora, nagyszerű anyuka leszel, gondoltam magamban.

  Az ajtóban ugyanis Jeff és Parker állt a két bátyám, mögöttük pedig anyu és apu. Egy éve nem láttam őket, és most nem tudtam, hogy mit gondoljak, érezzek, vagy mondjak. Csak néztük egymást pár percig majd anyám törte meg a csendet azzal, hogy nem bírta tovább, és oda szaladt hozzám, majd megölelt.Éreztem, hogy óvatos, mert látta, hogy a bab még mindig nálam van, de ölelésén a hiány és a szeretet is érezhető volt.

-Édes istenem!-mondta halkan.-Úgy hiányoztál.-fejezte be mondatát majd hátrébb lépett és megcsodálta a picurit.
-Ugye nem haragszotok?-kérdeztem őket szinte sírva, ugyanis most esett le, hogy nem is szóltam nekik, mindenről.-Kérlek, ne haragudjatok, olyan buta voltam, hogy egy szót se szóltam, de rettegtem attól, hogy talán mérgesek lesztek rám és most...-ahogy ezeket a szavakat ki mondtam könnyek hullottak, szemeimből.
-Jaj édesem, nehogy bármi ilyet is gondolj!-szólt hozzám lágy hangon apukám, és ő is megölelt.
-És nem is csalódtatok bennem?-kérdeztem szipogva, mindig ezt kérdeztem tőlük, ha valami rosszat tettem, ugyan is ez volt a legnagyobb félelmem. Hogy csalódnak bennem.
-Dehogyis! Szó sincs róla, bár meglepődtem, de nem tudnék rád haragudni sosem.-mondta anyukám, és szelíden rám mosolygott.
-Az nem kifejezés, hogy meglepődtünk de, hidd el fiam, szeretünk mi téged.-válaszolta apu, az ő szokott kis szórakozott formájában. Mire mind el mosolyodtunk.
-Drágám, megfoghatom a kis picurt?-kérdezte végül anyu csillogó szemekkel, én pedig boldogan és óvatosan átnyújtottam neki.
-És ti? Kitagadtok a  családból?-fordultam ekkor bátyáim felé.
-Sokat gondolkodtam és az igazat megvallva, van még egy húzásod.-mondta mosolyogva ekkor Jeff.-HA, én a család része maradhattam, azok után, hogy a hajam már több színben pompázott, mint a szivárvány és titokban két tetkót is csináltam, szerintem egy terhesség még beleférhet.-mondta újból, mire elnevettük magunkat.
-Tudod, mint a legnagyobb bátyád az lenne a kötelességem, hogy megvédjelek, és az összes fiút távol tartsam tőled, azok után mi történt.-itt megállt, és mélyen a szemembe nézett, mind tudjuk, hogy mire gondolt. Aaron.-Azt hallom, hogy a kis húgom, kórházban van, ráadásul terhes.És ilyenkor mi a dolga a bátyóknak? Hát, két választásod van, vagy szét verem a csini fiúcskád hátsóját, vagy pedig elengedem a fülem mellett és örülök, hogy épségben vagy.-fejezte be és egy kicsit megijedtem, így segítség kérően anyára pillantottam.
-Anya! Te ezt hagyod?-kérdezte, nevetgélve.
-kicsim, három pasi van a családban, azt hitted ezt szó nélkül hagyják?-kérdezte szintén nevetgélve.
-Nos?-kérdezte Parker újra.
-A második.-mondtam, mire mind ő, mind Jeff megölelt.
-Reméltem is.-mondta majd mindketten leváltak rólam.

-Amúgy Rocky, bemutatom a családomat. Az apám, Peter Leeson, az anyukám Esme és a két bátyám Parker és Jefferson. Srácok ő pedig a csini fiú akinek, Park szét akarta rúgni a seggét, Rocky Lynch.

-Örülök, hogy, bár ilyen fura módon de megismerhetem önöket.-mondta Rocky furán komoly hanggal, ami mosolygásra késztetett.

-Mi is örülünk.-mondta apám és kezet rázott vele.

-És mi lesz a kicsike neve?-kérdezte ekkor anyu és mi Rockyval egyszerre vágtuk rá a választ.

-Reef.

-Jaj, de cuki!-kiáltotta el magát anyu.

-Öm, Zo... April, hogy van?-kérdezte ekkor Jeff. Féltem ettől a kérdéstől, nem tudtam, hogy hogy fogja majd fogadni, de mégis csak a bátyám, tudnia kell az igazat! A bátyám és April között, mindig is volt, hát..öm, hogy is mondjam...ja, mindegy.

-Két kórteremmel arrébb van. Szül.-mondta Rocky, mit sem sejtve mielőtt még én bármit is mondhattam volna. Jeff ekkor rám nézett, és a szemében észre vettem valamit, valamit amit már rég nem láttam, az aggodalmat. 

-Ne aggódj.-mondtam halkan.

-Ja, hogy én? Ugyan már!-mondta ekkor-Csak nem értem mi itt ma, tömegszülés?-kérdezte, mire mindannyian elnevettük magunkat.