No...Never...Ever...

Huszonötödik fejezet...

April

  Szemeim nehezek voltak, ahogy lassan kinyitottam őket. Éreztem ahogy a végtagjaim, fájnak és az oldalam is égett, hasam pedig görcsbe rándult. Hátamon végig futott a hideg, ajkaim kicserepesedtek. Homályosan láttam. Fényesség volt és fehérség mindenhol. Két alakot láttam. Az egyiket rögtön felismertem... Ő volt az. Nem akartam, hogy itt legyen, hogy ott álljon. Nem akartam a szemébe nézni, mert  féltem. Szégyelltem magam, de nagyon. Elfordítottam a  fejemet. És egy mély, lassú levegőt vettem.

-Örülök, hogy felébredtél.-hallatszott egy férfi hangja.-Azt hiszem most magatokra hagylak titeket.-mondta majd léptek hangjai hallatszottak és az ajtó kinyílt, majd becsapódott. Csend töltötte be a szobát. Fejemet lassan rávettem arra, hogy ránézzek. És akkor újra láttam őt. Ott állt előttem. Arca vékony volt és megviselt. Szeme teljesen kivörösödött és haja is kusza szálakban meredezett az égnek az idegességtől. Akaratlanul is egy halvány mosoly futott át az arcomon.
-Szia.-mondta halkan, szinte már suttogva.
-Szia.-válaszoltam, hangom, nem volt éppen a legszebb. Rekedt és száraz.
-Hiányoztál.-mondta miközben leült az ágyam szélére.
-Tudom.
-Mi történt?-kérdezte és szemeit rám szegezte. "Nem tudom" akartam mondani, de a szavak nem jöttek ki a számon. Pedig tisztán és világosan emlékszem mindenre... Ahogy megláttam Davidet, ahogy lefogott és, hogy Diana miket vágott a fejemhez. Mindenre... Élesen és tisztán, ahogy elhurcoltak és a fájdalomra amit akkor éreztem, mikor a lány belém szúrta a kést. De most egyszerűen nem tudtam mit csinálni, azt éreztem, hogy arcomon, meleg, sós könnyek gördülnek végig. Riker zavarban volt, nem tudta mit csináljon. Azt hittem elfog menni, de ekkor olyat csinált, amire egyáltalán nem számítottam. Kezeivel puhán megsimította arcom, majd megcsókolt és magához ölelt. Felkavart. Nem tudtam mire véljem. De be kellett látnom, hogy hiányzott. Ő, teljes egészében. Hiányzott az illata, az ölelése és a csókjai. A nevetése és a hangja. Ekkor egy kicsit eltolt magától.
-Szeretlek. De kérdeznem kell tőled valamit.-mondta lassan, majd mély levegőt vett.-Terhes vagy?

  Ahogy kiejtette ezt a mondatot a száján, lesokkolódtam. Nem. Ez nem lehet igaz. Nem...

Ross

  -Ross...-hallottam egy gyönge suttogó hangot mögöttem. Azt hittem, hogy csak a képzeletem vagy a lelkiismeretem játszadozik velem. kezeimet ökölbe szorítottam ahogy az ajtónál álltam. Az orvos mondta, hogy menjek el. Nem élte túl. Meghalt. Nem akartam elhinni. Nem lehet, hogy elmenjen, hogy itt hagyjon. Annyira fiatal még, és annyira szép. még utoljára vissza fordultam, hogy elköszönjek tőle.
-Remélem, hogy nem vagy rám mérges. Tudom, hogy nagyon jó sorsod lesz odafönt. Megígérem, hogy találkozunk még! De most azt hiszem, hogy ennyi volt. Nem tudom mikor látjuk egymást újra. De én sietek... Csak várj meg. Annabeth, hallod várj rám, kérlek! Hát akkor... Szia!-mondtam és lehajtottam fejem, de ekkor meg állt a vér ereimben.
-Akkor, most... Itt hagysz?-mondta egy rekedt hang. Anna.  Azonnal felkaptam a fejem és meg láttam őt. Ahogy próbál feltápászkodni ágyában, és ahogy szemeiből könnycseppek gördülnek le. Hirtelen nem tudtam mit mondjak, csak sírtam. Bár nagyon sok mindent akartam mondani neki, de számon nem jött ki hang. Lassan bizonytalan léptekkel oda mentem hozzá és letelepedtem az ágy szélére.
-Ne, hagyjad ne próbálkozz felülni. Ne erőltesd meg magad.-mondtam lassan.-Anna, most álmodok, vagy te tényleg élsz és ébren vagy...
-Nem álmodsz Ross. Nem álmodsz.-mondta reszkető hangon és szemeibe újra könnyek szöktek.-Mindent hallottam. Mindent amit mondtál Ross. Nagyon szeretlek... Nagyon.-mondta, mire én lassan fölé hajoltam és megcsókoltam. Annyira hihetetlen volt. Minden. Az, hogy 2 perce még halottnak hittem, most meg itt ülök mellette és vel beszélek. Istenem, biztos, hogy álmodok.Ekkor nyílt az ajtó és az orvos lépett be csodálkozva.
-Nos, Miss Chase... Öhm az igazat megvallva, fogalmam sincs mi történt, de örülök, hogy újra köztünk van.-mondta a doki mosolyogva majd felém fordult.-Mr Lynch kérem, kérem fáradjon haza és aludja ki magát. Addig meg vizsgáljuk a barátnőjét és vigyázunk rá. Ígérem nem lesz baja.-mondta és kinyitotta az ajtót jelezvén, hogy komolyan gondolta. Végül is igaza van, rám fér egy kis alvás. Azzal fogtam magam majd megsimogattam Ann fejét és kiléptem az ajtón.

Rocky

 Lesokkolódtam. Nem akartam elhinni. Zora terhes. Ez, ez csak ooylan hihetetlen. Az ember nem tudja mit érezzen ilyenkor. Örültem, de mégis mérges voltam. Nem tudom kire... Talán magamra, talán rá, de leginkább féltem. Nem tudtam mit tegyek. 19 éves vagyok és, és apuka leszek. Félek. De azt hiszem most nem ez a legnagyobb gond hanem, az, hogy Zora mit érez.

-Nagyon mérges vagy?-kérdezte halkan, lehajtott fejjel.

-Miért lennék? Azért mert terhes vagy?-mondtam és közelebb húztam magamhoz.-Nem. Csak félek.

-Rocky...-mondta és fel nézett rám.-Én nem akarom elvetetni őt.-tudtam, hogy nem akarja. Ismertem már eléggé, ahhoz, hogy tudjam mikor mit gondol.

-Tudom, és nem is engedném... Nem hagynám, hogy valaki megöljön egy gyereket.-mondtam és meg pusziltam a fejét.

-És akkor most mit fogunk tenni...?-kérdezte és láttam ahogy egy könnycsepp gördül végig arcán.

-Hé, ne sírj!-mondtam és gyengéden letöröltem a könnycseppet az arcáról.-Ki találunk valamit! Most viszont menjünk haza. Mindenkinek jobb lesz úgy, plusz a többiek biztos, hogy aggódnak mi van.-majd megfogtam kezét és elindultunk a parkolóhoz.

-Elmondjuk nekik?-kérdezte.

-Nem tudom, még ne. A szüleid tudják?-megrázta a fejét.-Na jól van Zora Leeson akkor majd kiokoskodjuk együtt.-mondtam és elmosolyodtam.