No...Never...Ever...

Huszonkilencedik fejezet...

Rydel

  Az emberben minidig meg áll az ütő, ha kintről hallja a mentők rikoltó szirénázását. Legszívesebben, körbe telefonálná, az összes szerettét, hogy jól vannak-e. Majd ez az érzés, lenyugszik benne, és rájön, hogy nem kell aggódnia, minden rendben van. Majd, nem sokkal később kedvese haza ér, és együtt nézik a Tv-t. Az anyukája felhívja őt, elmondja, hogy beszélt a tesóival ma, mindenki jól van, és este még a barátnőivel is chattel. De ez az érzés nem múlik el akkor amikor, nem sokkal később az öcséd hív, és azt mondja "Gáz van...". Ekkor a lábad a földbe gyökerezik, és az agyad leblokkol. Nem tudsz semmit sem csinálni, csak úszol a sötétségben. Mozdulatlanul, mikor a telefonod újra megcsörren, ezúttal a bátyjád az, hallod ahogy a hangjában az idegesség, a boldogság és az izgalom keveredik. Azt mondja : "April szül." Ezen a ponton, már rátudod venni magad arra, hogy össze pakold táskád és lerohanj a kocsidhoz, majd amilyen gyorsan csak tudsz beletaposol a gázba és a kórházhoz rohansz...

  Tudom, pontosan jól tudom, milyen ez az érés. Hisz tapasztalatból beszélek. Ám, mikor oda értem nem Riker fogadott. Rocky volt az. Ekkor esett le végül, hogy most nem csak April ért kell aggódni... Itt másról van szó. Öcsém szeme vörös volt és újabb könnyek szöktek szemébe mikor meglátott. 

-Mi történt?-kérdeztem teljesen lesokkolva.

-Zorát a műtőbe vitték, azt mondták, hogy valami gáz van és ha nem csinálnak valamit azonnal akkor talán...-kezdte Rocky, de a mondat végét már nem tudta befejezni,mert nem volt ereje.
-Shhhhh...-nyugtatgattam szegény öcsémet, aki rám borulva, sírt.-Gyere, minden rendben lesz, ismerjük Zorát, nem adja fel egy könnyen. Ezzel bele karoltam a karjába és szépen lassan el sétáltunk a műtő elé.

  Ezek után hosszú csöndes percek, talán órák következtek és teltek el, mikor egyszer csak Rocky lassan megszólalt.
-Rydel...-kezdte félénken, mire én oda kaptam fejem.-Mérges voltál amikor megtudtad?-kérdezte őszintén, és én ugyan úgy válaszoltam.
-Igen...

~Néhány héttel korábban~

  Zora és én megbeszéltünk egy találkozót. Iszonyúan izgultam. Egyszerűen nem fért a fejembe, ami múltkor történt. Azt tudtam, hogy April terhes és meg is tudtam vele birkózni, de Zora... vagyis Rocky... szóval ő még is csak az öcsém és, ugh az egész olyan komplikált. Nem tudom, hogy mérges vagyok-e. Pontosabban az vagyok, inkább azt nem tudom, hogy kire. Ezen gondolkoztam mikor besétált a kávézóba Zora. Arcán, ugyan olyan zavar ült ki, mint nekem. Lehet, hogy hülyén hangzik de engem megnyugtatott.

-Öm...szia.-harapott bele szája szélébe.
-Szia, gyere ülje, beszélgessünk.-mondtam neki szelíden.
-Kérlek, mi előtt bármit is mondasz hallgass meg.-mondta halkan. Mire én bólintottam.-Nem volt tervezve. De gondolom ezt te is gondoltad. Szóval, egyet érts meg kérlek Delly. Én félek. Félek, rettegek és nem tudom mit csináljak. Amikor a nőgyógyász közölte velem a hírt, hogy babám lesz, egyszerűen elvesztem. De a szívem legmélyén örültem. Örültem, mert tudtam, hogy Ő az enyém lesz. És én tudtam, a legelejétől tudtam, hogy megtartom, meg sem fordult a fejemben, hogy elvetettem. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz, de én vállalom, és Rocky azt mondta ott lesz, és segít.-fejezte végül be és láttam, ahogy a szemében kis könnycseppek jelentek meg.
-Ne sírj. Nyugodj meg Zora. Bár mérges vagyok, de nem tudom, tudod... Ő a tesóm, a kisöcsém... és az egész olyan fura.
-Én nem kérem, hogy fogadd el rögtön, csak egy valamit szeretnék, azt, hogy ne hagyd cserben, mert abba bele betegszik.-könyörgött Zora. Persze ilyen meg sem fordult a fejembe. De egyenlőre, nem tudtam beszélni Rockyval.
Még nem.
-Nem fogom, csak adjatok egy kis időt, hogy feldolgozhassam.-mondtam azzal nem bírtam tovább megöleltem őt. -Nem haragszom, oké?
-Oké.

~A kórházban~ 

  -És most?-kérdezte Rocky lassan.-Még mindig dühös vagy?
-Nem, most totális nagy káosz van az egész testemben.-jeltettem ki.-Fogalmam sincs, hogy mit érezzek, egyenlőre félek, a bátyám barátnője ép szül, az öcsém barátnője pedig valahol élet és halál között van és szintén terhes. Neked van erre egy meg felelő szavad, hogy mit érzek?-kérdeztem élesen, mire ő semmit nem felelt.
-ÉS szerinted én? Én mit érzek?-csattant fel.-A barátnőm bent fekszik a műtőben, 19 éves lesz, és hamarosan apuka... Fáradt vagyok, meg vagyok ijedve és a legjobb, hogy tanácstalan vagyok. Már nem tudom, hogy ki mérges és ki nem. Elegem van én csak... Én csak azt akarom, hogy legyen végre minden normális megint.-emelte fel hangját és végül felpattant a székéből amikor is nyílt az ajtó.
-Uram, hölgyem. Önök Zora Leeson hozzá tartozói.-kérdezte egy orvos, mi pedig engedelmesen bólintottunk.-Rendben a műtétet befejeztük, szerencsére semmi komoly szövődmény nem történt. A lány nem sokára felébred, ha esetleg gondolják, valamelyikük bemehet hozzá, azt hiszem, hogy jót tenne szegény lánykának, ha egy ismerős arcot látna meg először...-mondta végül.
-És...öm, uram a baba...?-kérdezte aggódva Rocky, és a doktornak halvány mosolyra húzódott.-A kicsikének...semmi baja.-mondta ki és Rocky a földre rogyott örömében.
-Köszönöm, tényleg.... KÖSZÖNÖM!-mondta, majd rám nézett, és felállt.
-Menj be, én addig meg nézem Rikéket.-mondtam mosolyogva és megnyugodva. Ő bólintott.
-Köszönöm Rydel, szeretlek!-súgta halkan a fülembe, mikor megölelt. Majd ezután elindult az orvost követve, be Zora szobájába.

  Amikor, már összeszedtem a cuccomat és elkezdtem volna átvágni a szülészeti részre, a folyosó végén megláttam két alakot, akiket még kettő követet. Elől két magas fiú ment, az egyiknek sötét, szinte már, már fekete a másiknak viszont néhány árnyalattal világosabb barna hajuk volt. Mindkettejüknek széles, izmos válla és kék szeme volt ezenkívül. Arcuk komoly, és aggódó volt, gyönyörű szemük vörös. Mögöttük két idősebb ember sétált lassan, egy nő és egy férfi. A férfinak ugyan olyan sötét haja volt, mint az egyik fiúnak, (azt hiszem a sötét hajú lehetett az idősebbik) szürke szemei körül ráncok jelentek meg, arcán több napos borosta, és fájdalmas, fáradtság ült ki. Olyan negyven körül járhatott, ahogy a mellette sétáló nő is. A nő gyönyörű volt. Haja kusza kontyba volt szedve és arcáról az aggodalom és az álmatlanság sütött. Az egész család, úgy ahogy volt, elképesztően jelent meg. Látszott rajtuk, hogy nehéz időszakon mennek keresztül, e még így is csodásan nézetek ki. És ekkor leesett. A család vonásai, stílusa, és kinézete miért olyan ismerős. Megjöttek. Itt vannak. Zora családja...