No...Never...Ever...

Harmincadik fejezet... - Utolsó fejezet...

Riker

  Sokszor eljátszadoztam a gondolattal, hogy egyszer én is apuka leszek... Fura volt belegondolni. És most, tessék. Itt állok April mellet és nézem ahogy szenved. Mármint...Próbál életet lehelni, a gyermekünk be. Na jó, nekem ez nem megy. Nem megy. Egyszerűen nem. Még nem állok készen rá! Még csak, még csak...én, én... felnőtt vagyok. Éreztem ahogy egyre kényelmetlenebb lesz az ácsorgás, és a gyomromban lévő hatalmas gombóc, elkezd nőni. Nem bírtam tovább. El kellett onnan mennem. Ahogy kitéptem az ajtót, és kétségbe esetten elkezdtem rohanni a folyosón. Miközben futottam, hallottam, ahogy April utánam kiált, de semmit nem értettem belőle, vagy csak nem akartam. Ekkor megláttam egy erkélyt és utamat az irányába vettem. Mikor kiléptem az üveg ajtón, a kinti Los Angeles-i fülledt, esti levegő arcomba csapott, és kellett pár perc még rendesen tudtam levegőt venni. A város fényei mint, megannyi szentjánosbogár úgy cikáztak és én csak bámulta, bámultam, el a messzeségbe. Rettegtem vissza menni. Tudtam, hogy April ugyan annyira, vagy még jobban fél, de egyszerűen nem tudtam rávenni magamat, arra, hogy bemenjek hozzá. Nem, csak egyszerűen nem. Eszembe jutott a nap amikor először találkoztunk.
  Már akkor beleestem mikor rám nézett, még most is teljesen emlékszem az összes mozdulatára, és szavára. Ekkor arcomon éreztem, hogy egy könnycsepp gurul le és kinyílik az ajtó mögöttem.

-Fiam?-kérdezte egy mély rekedtes hang.
-Apa...-öleltem meg őt zokogva.-Apa...
-Mi a baj? Mi történt?-kérdezte tőlem ijedten.
-Félek.-mondtam neki olyan halkan, hogy csak ő hallja. (Nem mintha bárki más hallhatta volna..) Ő pedig csak ölelt és nem szólt.
-Ugyan már Rik... Mitől?-kérdezte értetlenül, pedig tudtam, hogy nagyon is tisztában van vele, hogy mit érzek.

-NE CSINÁLD EZT!-ordítottam rá.-PONTOSAN JÓL TUDOD , HOGY MIT ÉRZEK! MIT AKARSZ HALLANI?-néztem rá elkeseredetten és összetörve.-Mit? Azt, hogy félek, vagy azt, hogy fogalmam sincs mit tegyek, azt, hogy tehetetlen vagyok?

-Riker, nyugi, csi-próbált volna lecsillapítani, de én közbe vágtam.

-NEM! Most meghallgatsz!-szóltam kegyetlenül, amitől természetesen azonnal lelkiismeret furdalásom lett és még el is szégyelltem magam, de úgy éreztem, ezt most tudnia kell.-Apa... Egész kicseszett életembe irányíthattam és felügyelhettem a testvéreimet. Hogy miért? Miért én vagyok a a legnagyobb, a legnagyobb testvérnek, mindig ott kell lenni és példát kell mutatni. El kell neki viselni, hogy valaki mindig a nyakán lesz, bárhova is akarna menni a haverjaival. Neki felelősséget kel mutatnia, és azt, hogy nem szabad feladni. De minden nagy testvér egyszer megtörik, mert lehet valaki akárhány éves és rendelkezhet bármennyire szar családi háttérrel is, az emberek mindig törékenyek. És én eddig bírtam, tudom, hogy ott kellene lennem April mellett, azt is tudom, hogy hibát követek el, ha most rögtön nem megyek vissza, és igen sok csalódást okoztam már Aprnek, de nem... tudok, vissza menni.-fejeztem be monológom és éreztem ahogy megint összetörök. Ekkor vettem egy nagy lélegzetet és oda léptem a terasz párkányára.-RIKER ANTHONY LYNCH, FÉL!-kiáltottam ki a nagy világba, majd vissza léptem.-Tessék. Most már tudsz mindent.-mondtam apámnak és kérdőn néztem rá.

-Ide figyelj, pontosan jól tudom mit érzel igazad van, de tudod mit mondok neked most? Azt, hogy végig néztem 5 csodaszép gyereket felnőni, és mindegyiknél ugyan az az érzés volt benne Mi van ha... Mi van ha elrontom, vagy nem leszek jó apuka-mondta de közbe szóltam.
_Ne mondj ilyeneket, nálad jobb apát el sem tudtam, volna képzelni!-mondtam, és halványan rámosolyodtam.
-Látod ezt Rik?-kérdezte.-Pontosan ezért éri meg.-mondta majd egy mosoly közepette, megpuszilt és elment.

  És abban a percben megértettem. Megértettem mindent, amit  mondott, és már tudtam mit kell csinálnom.

Zora

  Amikor kinyitottam a szemem, azt hittem meghaltam. Két fejet láttam, akik felém hajoltak, és igen közelről vizsgálgattak. Majd egy kis idő után, egy gyermek sírását és hangokat hallottam."Miss. Leeson? Ébren van már?" "Valaki, megszeretné önt ismerni." Az utolsó mondatot már tisztán hallottam, és ekkor a két fej eltűnt és megpillantottam, egy aprócska kis teremtést. Kék pokrócba volt csavarva kis teste, és nagyon sírt. Az egyik nővér, óvatosan oda nyújtotta, és szinte ösztönből, nyúltam érte, hogy elvegyem. Kis teste épen bele fért vékony karjaimban, és amikor megfogtam a baba abba hagyta a sírást és kis szemét lassan kinyitva rám nézett. Amikor bele néztem azokba az apró kis gyöngy szemekbe, elvesztem. Egyszerűen leírhatatlan, hogy  mit érzetem akkor. Szemeimbe, éreztem ahogy könnyek szöknek, amint a kisfiam elmosolyodott.Rám mosolygott. Ekkor nyílt az ajtó és, ahogy az orvosok ki, Rocky úgy jött be.Mikor meglátott minket, szemei elkerekedtek, a kis jövevény láttán, majd széles mosolyra húzódott szája.

-Azt hittem, hogy...-mondta de nem engedtem neki befejezni a mondatot.
-Tudom, én is.-mondtam, és a hangom szokatlanul halk volt. De mire észbe kaptam már Rocky ajkait érezhettem a számon. A csókja gyengéd volt, és mérhetetlenül boldog lettem. Ekkor jöttem rá mennyire hiányzott.Mikor szét váltunk kopogtak és nyílt ajtó. Négy ismerős alak jött be, és annyira meglepődtem, hogy a gyerkőc majdnem kiesett a, 
kezemből. Gratulálok Zora, nagyszerű anyuka leszel, gondoltam magamban.

  Az ajtóban ugyanis Jeff és Parker állt a két bátyám, mögöttük pedig anyu és apu. Egy éve nem láttam őket, és most nem tudtam, hogy mit gondoljak, érezzek, vagy mondjak. Csak néztük egymást pár percig majd anyám törte meg a csendet azzal, hogy nem bírta tovább, és oda szaladt hozzám, majd megölelt.Éreztem, hogy óvatos, mert látta, hogy a bab még mindig nálam van, de ölelésén a hiány és a szeretet is érezhető volt.

-Édes istenem!-mondta halkan.-Úgy hiányoztál.-fejezte be mondatát majd hátrébb lépett és megcsodálta a picurit.
-Ugye nem haragszotok?-kérdeztem őket szinte sírva, ugyanis most esett le, hogy nem is szóltam nekik, mindenről.-Kérlek, ne haragudjatok, olyan buta voltam, hogy egy szót se szóltam, de rettegtem attól, hogy talán mérgesek lesztek rám és most...-ahogy ezeket a szavakat ki mondtam könnyek hullottak, szemeimből.
-Jaj édesem, nehogy bármi ilyet is gondolj!-szólt hozzám lágy hangon apukám, és ő is megölelt.
-És nem is csalódtatok bennem?-kérdeztem szipogva, mindig ezt kérdeztem tőlük, ha valami rosszat tettem, ugyan is ez volt a legnagyobb félelmem. Hogy csalódnak bennem.
-Dehogyis! Szó sincs róla, bár meglepődtem, de nem tudnék rád haragudni sosem.-mondta anyukám, és szelíden rám mosolygott.
-Az nem kifejezés, hogy meglepődtünk de, hidd el fiam, szeretünk mi téged.-válaszolta apu, az ő szokott kis szórakozott formájában. Mire mind el mosolyodtunk.
-Drágám, megfoghatom a kis picurt?-kérdezte végül anyu csillogó szemekkel, én pedig boldogan és óvatosan átnyújtottam neki.
-És ti? Kitagadtok a  családból?-fordultam ekkor bátyáim felé.
-Sokat gondolkodtam és az igazat megvallva, van még egy húzásod.-mondta mosolyogva ekkor Jeff.-HA, én a család része maradhattam, azok után, hogy a hajam már több színben pompázott, mint a szivárvány és titokban két tetkót is csináltam, szerintem egy terhesség még beleférhet.-mondta újból, mire elnevettük magunkat.
-Tudod, mint a legnagyobb bátyád az lenne a kötelességem, hogy megvédjelek, és az összes fiút távol tartsam tőled, azok után mi történt.-itt megállt, és mélyen a szemembe nézett, mind tudjuk, hogy mire gondolt. Aaron.-Azt hallom, hogy a kis húgom, kórházban van, ráadásul terhes.És ilyenkor mi a dolga a bátyóknak? Hát, két választásod van, vagy szét verem a csini fiúcskád hátsóját, vagy pedig elengedem a fülem mellett és örülök, hogy épségben vagy.-fejezte be és egy kicsit megijedtem, így segítség kérően anyára pillantottam.
-Anya! Te ezt hagyod?-kérdezte, nevetgélve.
-kicsim, három pasi van a családban, azt hitted ezt szó nélkül hagyják?-kérdezte szintén nevetgélve.
-Nos?-kérdezte Parker újra.
-A második.-mondtam, mire mind ő, mind Jeff megölelt.
-Reméltem is.-mondta majd mindketten leváltak rólam.

-Amúgy Rocky, bemutatom a családomat. Az apám, Peter Leeson, az anyukám Esme és a két bátyám Parker és Jefferson. Srácok ő pedig a csini fiú akinek, Park szét akarta rúgni a seggét, Rocky Lynch.

-Örülök, hogy, bár ilyen fura módon de megismerhetem önöket.-mondta Rocky furán komoly hanggal, ami mosolygásra késztetett.

-Mi is örülünk.-mondta apám és kezet rázott vele.

-És mi lesz a kicsike neve?-kérdezte ekkor anyu és mi Rockyval egyszerre vágtuk rá a választ.

-Reef.

-Jaj, de cuki!-kiáltotta el magát anyu.

-Öm, Zo... April, hogy van?-kérdezte ekkor Jeff. Féltem ettől a kérdéstől, nem tudtam, hogy hogy fogja majd fogadni, de mégis csak a bátyám, tudnia kell az igazat! A bátyám és April között, mindig is volt, hát..öm, hogy is mondjam...ja, mindegy.

-Két kórteremmel arrébb van. Szül.-mondta Rocky, mit sem sejtve mielőtt még én bármit is mondhattam volna. Jeff ekkor rám nézett, és a szemében észre vettem valamit, valamit amit már rég nem láttam, az aggodalmat. 

-Ne aggódj.-mondtam halkan.

-Ja, hogy én? Ugyan már!-mondta ekkor-Csak nem értem mi itt ma, tömegszülés?-kérdezte, mire mindannyian elnevettük magunkat.