Nyolcadik fejezet...
Brook
Már vagy egy fél órája ültünk ott a kórházban. Valószínűleg úgy nézhettünk ki mint a hülyék. 7 aggódó kamasz ül egy kórházi váró teremben. Alig várva, hogy az a fehér köpenyes orvos kilépjen és jó híreket mondjon nekik. És tessék pármásod perc múlva ott állt előttünk az a fehér köpenyes akit vártunk...
-Önök Zora Leeson hozzá tartozói?-kérdezte egy kicsit zavartan és csodálkozva. Végül is nem minden nap találkozik az ember ilyen sok kamasszal.
-Fogjuk rá, igen.-válaszolta Rocky idegesen.
-Nyugodjanak meg kérem, a kis lány túl van az életveszélyen és már felébredt, viszont elég sok vért vesztett ezért éjszakára bent tartjuk. Nos akkor melyikőjük a legidősebb itt?-kérdezte végül az orvos.
-Én és April lenne az.-válaszolta Riker nyugodt ám még is ideges hangon.
-Rendben jöjjenek velem.-jelentette ki a doktor.
-A beteg felébredt belehet hozzá fáradni de csak egyesével kérem. Ki lesz az első?-kérdezte a nővér kedvesen és megértően.-Estleg a barna hajú fiúcska?-kérdezte mosolyogva a nő. Ezen persze mind elnevettük magunkat.
-Majd én!-mondtam hirtelen.-A barna hajú fiúcskának még le kell higgadnia...-mondtam egy kicsit jobb kedvel.
-Jól van tessék erre fáradni.
Mikor beértem a szobába kicsit sokkolt a látvány...Bár amint meg láttam, hogy Zo fáradtan mosolyog az ágyban megkönnyebbüléssel töltött meg.
-Hogy vagy?-kérdeztem.
-Amint látod teljesen jól érzem magam bár ezek a csipogások, zúgások és stb., öm hát igen ezektől megőrülök. De ami fontosabb te, hogy vagy anyud?-kérdezte kicsit félve.
-Na igen ez az egyik ok ami miatt én jöttem be hozzád elsőnek. Nos tudod mikor megérkeztem a kórházba anya nem volt ott ezért meg kérdeztem, hogy esetleg hol találom vagy valami ilyesmi.
-És?-kérdezte Zora.
-Hát ez az, hogy anyát nem is vitték be a kórházba, gondolhatod, hogy ezek után mennyire ideges lettem...Aztán rá kérdeztem arra az orvosra akivel beszéltem a telefonomon.
-És?
-Hát képzeld csak, még hírből sem ismerték doktor Chase Anderson-t...Át vertek érted anyumnak semmi baja persze tudjuk, hogy múlt évben nehézségei voltak meg minden, de teljesen jól van.-mondtam végül.
-Ez mondjuk egy jó hír, viszont Brook ez azt jelenti, hogy ezt az egészet kitervelték mindent...-kimondta azt amitől féltem, mert pontosan jól tudtam, hogy ki volt az az ember aki ezt tette vele és-és velem is...
-Aaron...-mondtuk szinte elhaló hangon egyszerre. Majd néhány percig mindketten csendben voltunk.
-Valamit majd kitalálunk!-mondta végül Zora biztatóan.
-Na viszont most megyek mert még a többiek is szeretnének látni.-mondtam és megöleltem.
-Majd én!-mondtam hirtelen.-A barna hajú fiúcskának még le kell higgadnia...-mondtam egy kicsit jobb kedvel.
-Jól van tessék erre fáradni.
Mikor beértem a szobába kicsit sokkolt a látvány...Bár amint meg láttam, hogy Zo fáradtan mosolyog az ágyban megkönnyebbüléssel töltött meg.
-Hogy vagy?-kérdeztem.
-Amint látod teljesen jól érzem magam bár ezek a csipogások, zúgások és stb., öm hát igen ezektől megőrülök. De ami fontosabb te, hogy vagy anyud?-kérdezte kicsit félve.
-Na igen ez az egyik ok ami miatt én jöttem be hozzád elsőnek. Nos tudod mikor megérkeztem a kórházba anya nem volt ott ezért meg kérdeztem, hogy esetleg hol találom vagy valami ilyesmi.
-És?-kérdezte Zora.
-Hát ez az, hogy anyát nem is vitték be a kórházba, gondolhatod, hogy ezek után mennyire ideges lettem...Aztán rá kérdeztem arra az orvosra akivel beszéltem a telefonomon.
-És?
-Hát képzeld csak, még hírből sem ismerték doktor Chase Anderson-t...Át vertek érted anyumnak semmi baja persze tudjuk, hogy múlt évben nehézségei voltak meg minden, de teljesen jól van.-mondtam végül.
-Ez mondjuk egy jó hír, viszont Brook ez azt jelenti, hogy ezt az egészet kitervelték mindent...-kimondta azt amitől féltem, mert pontosan jól tudtam, hogy ki volt az az ember aki ezt tette vele és-és velem is...
-Aaron...-mondtuk szinte elhaló hangon egyszerre. Majd néhány percig mindketten csendben voltunk.
-Valamit majd kitalálunk!-mondta végül Zora biztatóan.
-Na viszont most megyek mert még a többiek is szeretnének látni.-mondtam és megöleltem.
Rocky
Zavartan léptem be a szobába, nem tudtam mire számítsak... De amint láttam mosolyogni, megkönnyebbültem. Hogy él, hogy mosolyog és, hogy, hogy vele voltam. Oda léptem mellé és óvatosan megfogtam a kezét.
-Csak egy hónapra tettem ki a lábam de máris a sűrgőségin végzed...-mondtam gyengéden elmosolyodva. Kicsit köhögve de, elnevette magát.-Hogy vagy?
-A körülményekhez képest jól...-kezdte de láttam, hogy valamit elhallgat.
-De?-kérdeztem tőle.
-Mérges vagy rám?-kérdezte szinte majdnem sírva...
-Ezt miből, gondolod, dehogy is!-mondtam hitetlenkedve.-Olyan hülye vagy.-mondtam neki lágyan és egy puszit nyomtam a homlokára.-Már csak azt akarom tudni, hogy ki volt az...-közöltem végül vele.
-Én, öm nem láttam...-mondta végül. Láttam, hogy valamit titkol előlem, de nem akartam ezzel nyaggatni.
-Tudod, ha most egy spanyol szappan operában lennék valószínűleg, most elkezdenél ordibálni velem, hogy tudom, hogy tudod és ilyenek.-mondta nevetését vissza tartva.
-Teljesen rosszul fogod fel a dolgot...Mert valószínűleg te apáca lennél én meg az orvosod.-gondolkoztunk tovább a történetünkön nevetve.
-És nem akarnám, hogy kiderüljön a viszonyunk?-kérdezte.
-Ó nem azt már rég megtudta az egyik pletyós barátnőd és már szinte az egész város tudja.-jelentettem ki a legnagyobb természetességgel.
-Igazad van de az egész úgy végződne, hogy te elakarnál szöktetni és...-kezdte én folytattam.
-De miután ebbe te bele egyeztél, meggondolod magad...-mondtam fejemet ingatva.
-És mikor már épp mennél el bele törődve sorsodba, én utánad kiabálok azon a neveden amit csak én tudok...
-William!-mondtam végül érzékletesen.
-William? Komolyan?-mondta cinikusan nevetve.
-Jól van na! Onnan olvastam le.-mondtam röhögve, és a korlapra mutattam. Ő is elnevette magát.
-Majd miután kimondtam a neved ki írják azt a mondatot amit mindenki utál...-folytatta végül a.
-To be continnued...-mondtuk egyszerre.-Pacsit!-mondtam és belecsapott. Ezután megcsókoltam, már nagyon hiányzott. 52 nap, mintha csak a világ végét jelentették volna be számomra. És most ne otthon csókolhatom hanem egy kórházi szobában istenem! Ez a kiscsaj sem semmi. Miután lassan elhúzódtunk egymástól benyitott a nővér.
-Teljesen rosszul fogod fel a dolgot...Mert valószínűleg te apáca lennél én meg az orvosod.-gondolkoztunk tovább a történetünkön nevetve.
-És nem akarnám, hogy kiderüljön a viszonyunk?-kérdezte.
-Ó nem azt már rég megtudta az egyik pletyós barátnőd és már szinte az egész város tudja.-jelentettem ki a legnagyobb természetességgel.
-Igazad van de az egész úgy végződne, hogy te elakarnál szöktetni és...-kezdte én folytattam.
-De miután ebbe te bele egyeztél, meggondolod magad...-mondtam fejemet ingatva.
-És mikor már épp mennél el bele törődve sorsodba, én utánad kiabálok azon a neveden amit csak én tudok...
-William!-mondtam végül érzékletesen.
-William? Komolyan?-mondta cinikusan nevetve.
-Jól van na! Onnan olvastam le.-mondtam röhögve, és a korlapra mutattam. Ő is elnevette magát.
-Majd miután kimondtam a neved ki írják azt a mondatot amit mindenki utál...-folytatta végül a.
-To be continnued...-mondtuk egyszerre.-Pacsit!-mondtam és belecsapott. Ezután megcsókoltam, már nagyon hiányzott. 52 nap, mintha csak a világ végét jelentették volna be számomra. És most ne otthon csókolhatom hanem egy kórházi szobában istenem! Ez a kiscsaj sem semmi. Miután lassan elhúzódtunk egymástól benyitott a nővér.
-Legyen szíves kifáradni egy percre uram!-mondta emelt hangon.
-Rendben.-mondtam mint a jól nevelt kisfiú, de a számmal azt tátogtam Zo-nak, hogy "VISSZA JÖVÖK".
-Rendben.-mondtam mint a jól nevelt kisfiú, de a számmal azt tátogtam Zo-nak, hogy "VISSZA JÖVÖK".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése